A Tibeti Halottaskönyvhöz írott előszavában (1935) Jung arról beszél, hogy a tibeti emberek mély benyomást tettek rá azáltal, hogy szemmel láthatóan tudatában voltak az emberi élet személyes és személyen túli tartalmának. Ha nyugati emberként a halott ember által bejárandó, inkamációhoz vezető ösvényre (ahogy a tibeti emberek látják) úgy tekintünk, mint a pszichés gyarapodás folyamatára, amelyet az élet folyamán kell „bejárnunk”, három fő tartományon kell áthaladnunk. Az első a személyes tudattalan, amely voltaképpen kapuféle a második tartomány felé, amely a kollektív képek, a numinozitással töltött szupraperszonális archetípusos alakok (a „vérszívó démonok”, ahogy a tibeti temetési szertartásban nevezik őket) birodalma. Csak miután áthaladtunk ezen a tartományon, és szembenéztünk „lakóival”, jut el a lélek arra a „helyre”, ahol az ellentéteket meghaladni képes, megtalálja a békét, ahol kizárólag a központi „erő”, a Selbst uralkodik, a rendező elv, amely minden pszichés folyamatot magában foglal és hangsúlyoz.
Jacobi – jung pszicho